Humen Filmfesztivál: szívmelengető melegfilmek | Háttér Társaság

Humen Filmfesztivál: szívmelengető melegfilmek

[title]A Humen – azaz a legnagyobb magyar meleglap és portál – megrendezte az első Humen Filmfesztivált a Művész moziban, az LMBT-közösség ünnep- és főleg hétköznapjait, derűit és borúit bemutató filmekkel. Hat film, hat szín, hat domináns érték-érzelem a hűvös skandinávoktól a laza hollandokon át a már generációk óta toleranciára nevelt amerikaiakig.

Kakukktojásként szerepel egy, a nyugati kultúrkörön kívül eső produkció is: egy indiai film – a magát a kultfilmmé kinőtt Kakukktojás persze nincs a programban, ma már más idők járnak, kevesebb a dráma és több a befogadás. De a hat film láttán az embernek az ötlik a fejébe, hogy – legalábbis a látottak alapján – mindenhol jóval nagyobb a másság elfogadása, mint hazánkban. Nem is véletlen, hogy magyar film nincs a mezőnyben: a művészkedősen lassú, életszerűtlen, túlszemérmes, és naná, hogy tragikus Viharsarok (2014) óta hazai rendező nem nyúlt meleg témához, mert nyilván forrónak találták.

A rendezvény sajtómegnyitóján a programban egyébként zárófilmként szereplő Négyből egy (4th Man Out, 2015) című amerikai filmet vetítették, amely a szervezők kedvence, s ez teljes mértékben meg is érthető. Ez a film egy középnyugati amerikai kisvárosban játszódik, azaz pont olyan helyen, ahonnan a melegek a keleti és a nyugati part liberális, toleráns, kozmopolita, mégis hamisítatlanul amerikai nagyvárosaiba "emigrálnak". San Francisco, New York hatalmas parádéiról, Chicago, Los Angeles vagy New Orleans színes és mindenkit keblére ölelő közegéről már láttunk filmeket, de a rurális Amerika meleg témákkal eddig jobbára drámákban szerepelt, s nem vígjátékokban. 
Bár gyorsan korrigálnom kell magamat:

a Négyből egy nem vígjáték, ugyanakkor nem is dráma. Andrew Neckman rendező biztos kézel lavíroz a könnyed és a könnyes között, nem bagalitellizál és nem kesereg. A bemutatott világ – legalábbis az Andrássy út kordonjai mögül nézve – már-már utópisztikus,

hiszen tudjuk, hogy az amerikai középnyugat távolról sem olyan toleráns, mint a friscói Castro vagy a New Yorki Village. Ajánlom megnézni a 2013-as Bridgeroom című dokumentumfilmet, amelyhez tisztességes mennyiségű papírzsebkendő szükségeltetik, s nem az örömkönnyek felitatására (mellesleg ennek a Clintonok által is támogatott megrázó dokumentumfilmnek nem elhanyagolható szerepe volt abban, hogy tavaly az amerikai Legfelsőbb Bíróság az ország teljes területén legalizálta a melegházasság intézményét).

[title]A Négyből egy nem a melegek arányára utal, hanem egyszerűen csak négy 24 éves fiatalemberre, volt osztálytársakra, akik nem marketingesek, sem nem divattervezők, hanem kétkezi munkások - a coming outoló srác például autószerelő. Szándékosan használom az angol coming out kifejezést, mert magyarított változata – előbújás – nem a legsikeresebb átültetés. A coming out angolul egy méltóságteljes kifejezés (kb. annyit tesz, hogy kiállni, előjönni valamivel), talán magyarul nem kellett volna erősen ragaszkodni az eredeti kifejezéshez, mindenesetre az előbújás az én fülemnek kissé pejoratívan cseng, mintha egy kő alatt rejtőzködő csúszómászó bújna elő a napfényre, ahova amúgy nem is való. Ez azonban csak az én kesergésem, de hátha néhány illetékes koponyában elindít némi töprengést.

A film ismertetője szerint a másik három fiút sokkolja barátjuk közlése, miszerint meleg, de ennek nem sok jelét látjuk a filmben. Meglepődnek, persze, meglepődnek, kicsit hitetlenkednek is, de néhány barátságos melegviccel – igen, ilyen is van, számunkra inkább ez a sokkoló, vagyishogy lehet tréfálkozni érzelmi kaszabolás nélkül is – elütik a dolgot, sőt nekiállnak partnert keresni magányos melegüknek. Andrew
Nackman filmje sztártalan színészekre épít, egyedüli ismertebb arc a Suborgatory – Kertvárosba száműzve szépfiúja, Parker Young, aki azóta még dögösebb lett, és a stáblistán is megelőzi az igazi főszerepet jelentő meleg karaktert; a színészként meg zöldfülű Evan Toddot, akiről nem tudjuk eldönteni, hogy a szerepe miatt esetlen, vagy egyszerűen csak nem túl tehetséges.

De a nem túl tehetséges meleghez épp kellőképp tehetséges, s bár a film szívmelengető (az ibolya, azaz a lélek színe alatt mutatták be, mondtam már, hogy minden film egy-egy szín, egy-egy domináns érzelem jegyében fut), azért mégis sok olyan kis részletet fedezünk fel benne, amely némiképp sántít. Miért lóg egy meleg srác éjjel-nappal három heteróval, akikről köztudott, hogy beszélgetéseik során – még a high societyben is, nemhogy a blue collar munkáslegények világában – két fő, vagy éppenséggel kizárólagos témát szoktak boncolgatni: a focit meg a puncit. Nem mindig ebben a sorrendben, de erősen ezekre koncentrálva. Nos, ezek azok a témák, amelyekben a melegek meglehetősen felszínes tapasztalatokkal rendelkeznek, ha egyáltalán. És miért nem talál magának valakit egy igencsak jóképű 24 éves meleg fiú, amikor elég bekapcsolni a telefonján a meleg társkereső appokat (30 másodperc alatt ki lehet keresni ezeket: PlanetRomeo, Grindr, MrX, DudesNudes, Gaydar, BigMuscle – és még csak nem is merültem bele a témába). Az amerikai középnyugaton tán’ nincs internet? Vagy ha már egy meleg fiú autószerelőként dolgozik – amely lássuk be, nem igazán melegbarát szakma ­–, akkor ahhz sem elég meleg, hogy appokon szerezen magának pasit?!



A Négyből egy azonban minden kis hibája ellenére remekül összerakott film. A tolerancia alapértékké vált vagy egyre jobban azzá válik az Egyesült Államokban, s ezt a folyamatot az ilyen filmek csak erősítik és mélyítik. Még akkor is, ha elégGÉ prűd módon a rendező tartózkodik a testi érintkezés bemutatásának legkisebb arnyalataitól – még egy csók se csattan el, illetve egy majdnem, de végül az sem, s amúgy is csak tévedés lett volna.

A legszembetűnőbb azonban mindegyik film esetében – váratlan módon az egyik legmarkánsabban épp az indiai Barátságban – a melegek ábrázolásának gyökeres megváltozása. Az őrült nők ketrece színvonalas vígjáték volt a maga korában, de igazából melegparódia, a már említett Kakukktojás szintén hozta a kötelező nőies-férfias párt, mintha csak a heteroszexuális párokat "melegesítették" volna, hemzsegtek a klisék a nőies, vékonyhnagú és riszáló "buzikról" – a mai magyar szinkronokban is gyakran használják ezt a sértő kifejezést, miközben az eredeti angol szövegben mindig a gay vagy a queer szót mondják, s nem a buzinak megfelelő fag, faggott kifejezést, de hát a magyar fordítók nem érzékenyek a meleg önérzetre. Aztán jöttek a nagy AIDS-drámák: a Philadelphia, vagy épp nemrég a hatalmas sikerű ausztrál könyvből készült, egy 12 éves szerelmet bemutató film, a Holding The Man, ahol a gimnáziumi szerelemként indult kapcsolatot az akkor még kezelhetetlen betegség törte meg a fiúk 32, illetve 34 éves korában – utóbbinak, az élettársát két évvel túlélő Timothy Conigrave-nek 1994-ben, halála előtt egy héttel még sikerült befejezni és halhatatlanná tenni szerelmüket, mert ugye tudjuk, csak a test halandó...


[title]A Humen fesztiválfilmjei azonban már más világot tárnak elénk. Itt a melegek nem csudabogarak, mint a Priscilla, a sivatag királynőjében, itt a melegek egyszerűen csak emberek a társadalomban, s nem is annak peremén, hanem mélyen benne, itt már nem élet-halál harcról van szó, nem stigmáról. Kimaradnak a klisék, a melegek már nem nőies és túlburjánzóan öltözött vékonykák, hanem maszkulin macsók, s aki nem hiszi, hogy tényleg ilyenek – legalábbis számottevő részük –, menjen el egyszer egy nyugat-európai vagy amerikai gay gym-be vagy melegbárba. Gój motoros legyen a talpán, aki be merne szólni ezeknek az izmos, öntudatos pasiknak...

Erősen kezdett a Humen, reméljük, ez a filmvesztivál hagyománnyá válik, s jövőre is ilyen – ha nem is túlidealizált, de azért biztató jövőt (mármint számunkra jövőt, mert máshol már jelen) bemutató filmekkel találkozhatunk.
 Szóval: hajrá Humen!

Marton Levente

Témák